KERPELY ANTAL (1837-1907)

Kerpely AntalKerpely Antal, akit a hazai kohásztársadalom hamar piedesztálra emelt és szívébe zárt, mint a legnagyobb magyar kohászt, akiről mindmáig, egy évszázad óta intézményeket, utcákat-tereket, kitüntetéseket, ösztöndíjakat, alapítványokat stb. neveznek el, s szobrai országszerte ott állanak a napfényes köztereken, vagy a szakmai épületek tekintélyes félhomályában, bizony nem ilyen ünnepélyes keretek között indult a kohászati pályán!

A bánsági kincstári bányászatnál kezdett mint kisegítő, iskolázottságáról semmilyen dokumentuma nem volt. Tehetsége kitűnvén, hivatali főnöke a bécsi bányászati hivatalhoz küldte szolgálatra, ahonnan két évi hivatalnokoskodás után a selmeci akadémiára mehetett kincstári ösztöndíjjal, ha fölveszik! Középiskolai előtanulmányok nélkül ugyanis, csak feltételesen iratkozhatott be, s majd félévi, évvégi vizsgák döntötték el további sorsát. Kerpely mindenből kitűnő lett! Sorsa tehát eldőlt. Az akadémia elvégzése után mérnökként tért vissza a Bánságba (1862),. a világ végére, ahogyan ő írta visszaemlékezéseiben. Számára ez a sanyarú, gyertyavilágos, műveletlen környezet a felemelkedés kényszerét jelentette: sorra publikálja a nagyolvasztó működésével kapcsolatos megfigyeléseit - hazai szaklapok nem lévén - külföldön, a lipcsei Berg- und Hüttenmánnische Zeitungban 1864-től, s ezek jórészét hazai és külfötdi szabadalmaknak is elismerteti, ugyanakkor arra vállalkozik, hogy éves összefoglalókban áttekinti a világ vaskohászati ipari és szakirodalmi fejlődését. Onnan az isten háta mögül! 1866-tól két évtizeden át évente jelenteti meg a híres lipcsei, Felix Verlag a Bericht über die Fortschritte der Eisenhütten-Technik köteteit. Kerpely ekkor már - a magyar, német, román és szlovák mellett - ismerte az angol és a francia nyelvet is. Külföldi cégek költségein beutazza a német kohótelepeket, bemutatva elképzeléseit. Ilyen ipari háttérrel nevezik ki a kiegyezés után, 1868-ban a selmeci akadémia professzorának, ahol megteremti a modern és magyar nyelvű vaskohászattani oktatást ottléte bő egy évtizede alatt. Megírja az első magyar vaskohászattant két kötetben (Selmecbánya, 1873), átveszi Péch Antaltól a Bányászati és Kohászati Lapok szerkesztését, és egy évtized alatt - magyar nyelve ellenére - elfogadtatja a hazai szakmai társadalommal (1871-1881). Az akadémia laboratóriumait nemzetközi színvonalra fejleszti, ahol - a műegyetemet megelőzve - megindulnak a hazai metallográfiai kutatások is. Tanulmányútjain szinte egész Európa kohászati létesítményeit fölkeresi.

1881-96 között - a számára szervezett - PM vasgyári osztályának főnöke, s mint ilyen a kincstári vasgyártás totális újjászervezője, modernizálója, s egyben a hazai modern vasipar megteremtője tett (Vajdahunyad, Zólyombrézó stb. telepítése stb.)

Hatalmas szakirodalmi munkásságából talán a legismertebbeket említhetjük itt meg: Das Eisenhüttenwesen in Ungarn (Selmec, 1872.); Die Anlage und Einrichtung der Eisenhütten (Leipzig, 1873-84.); Magyarország vaskövei és vasterményei (Bp. 1877.); az MTA Értekezések a természettudományok köréből c. sorozat kötetei stb. Elsőként foglalkozott szakszerűen a magyar vaskohászat történetével (Adatok a vas történetéhez Magyarországon a 19. sz. elejéig. Bp. 1899. Pátria. u.a. Magyar Mérnök- és Építész- Egylet Közlönye 1898. évf.).

A Magyar Tudományos Akadémia 1877-ben választotta levelező tagjává. A legfelsőbb állami elismerést lovagi cím és Vaskorona-rend jelentette.

(Irodalom: Zsámboki L.: BKL Kohászat 12 (133), 2000)

Fel